Lezárult a jelentkezés a Költészet Napja alkalmából meghirdetett versíró pályázatunkra. Nagy örömünkre középiskolások kategóriában összesen 8 pályamű érkezett be, melyek most az Önök/ti értékelésére várnak.
Bár a szakmai zsűri már megkezdte a munkát, hisszük, hogy az olvasók véleménye ugyanilyen fontos. Ezért a szakmai díjak mellett közönségdíjat is kiosztunk, a nyerteseket pedig értékes jutalomban részesítjük.
Hogyan tudsz szavazni?
- Olvasd el a pályaműveket, és válaszd ki azt, amelyik a legmélyebb benyomást tette rád!
- szavazatokat 2026. április 8. éjfélig (szerver idő szerint) várjuk.
- Egy IP-címről naponta egy voks adható le.
Iskola, mint börtön
Az iskola egy börtön,
Ahol kimossák az agyad és közben végig stresszelsz
mi lesz, hogyha rossz lesz a jegy?
Megszégyenítés és megaláztatás
és otthon még vár a kiabálás.
Tanulnod kell, hiszen enélkül nem jutsz semmire,
mondják azok, akiknek sok diplomájuk van,
de nem jutnak magasabb szintre.
Hiszen csak az jut előbbre,
aki nem gondolkodik és kutya módjára úgy ugat,
ahogy a rendszer mondja.
Gondolkodni tanulsz, de közben nem gondolkodhatsz,
hiszen akkor te leszel a rossz, mert rájössz,
hogy a rendszer milyen mocskos.
Éjjeli virágok
Csend van.
Sötét éjjel.
Csak a hold világít magányosan,
A Duna felett, halvány fénnyel.
S ott, ahol a víz
Ezüstösen csillog,
A folyó tetején
Egy kérész táncol.
Kettő, három, millió.
Ameddig a szem ellát.
Akár a szélfútta szirmok,
Betöltik a csendes éjszakát.
Leszállnak a vízre,
Új életet adnak.
Ám mire a nap felkel,
Ők maguk elsorvadnak.
Üres porhüvelyek
Egy csillagtalan éjszakán.
De létezésük nem jelentéktelen:
Új élet sarjad a Dunán.
Itt bent
Szerelmes vagyok, nyugodt és csendes,
A nappaliban fekszem, elfekve, kényelmesen.
Családi beszélgetések, és mindenki rendes,
Közben a TV-t nézem, a hangulat bennfentes.
Boldog pillanatok, euforikus érzetek,
De így fél tízkor valami mégis félremegy.
Mintha valami más lenne,
Mintha valaki más lenne bennem.
A zaj elhalkul, és magamat hallom végtelen,
Vagy talán nem is én vagyok az?
A kérdés értelmetlen.
A testem két félre szakad, az agyam lüktet szüntelen,
A szívem felgyorsul, és megáll az érzelem,
Aztán mégis túlcsordul, mintha játszana velem.
Itt rovarok mászkálnak, de ez mégsem féregjárat,
Ez egy útvesztő, amiből nincsen kijárat.
Körbe mászkálok, már-már én vagyok a féreg,
Ami megállás nélkül pusztítja elmémet.
Megint csendes minden, de már nem jó értelemben,
Hajszálaim néznek vissza rám kezeimben.
Térdeim összerogynak, lassan eleresztem,
Mintha látnám a végét? Ez kelt reményt bennem.
Olyan megnyugtató, lehet ez a végzetem.
Nem mintha hinnék benne, de hát ez jutott nekem.
Nagy levegő, csendben kilélegzek,
Talán téged beengedlek.
Vonzás
Vajon mennyi jel kell,
Hogy észrevedd apró jeleim?
Mennyiszer kell még hozzád érnem,
Míg felfogod mennyit jelentesz?
Álmodom vagy valódi,
Ahogy szemeiddel rám nézel?
S mélyen érzem, mintha belém látnál.
Mintha kiolvasnád belőlem mit érzek.
Titkolom, mert titkolnom kell.
Tagadom, mert tagadnom kell.
S mégis érzem közelségedben
Azt, amit el kéne rejtenem..
Valódi? Vagy talán tévedek?
Mintha mégis látnék vonzalmat.
Te és én. Mért olyan nehéz?
Hisz csak két ember,
kiknek lelke egy lehetne..
Anyám
Szia anya,
Hallasz engem ahogy, a pódiumon állsz?
S mint régen, fogjad a kezem,
Néztél már fiad szemeibe ahogy virágot nyujtott neked?
Hát hallatom a neved miként verset irok veled,
Nem kellett viszont most mégis teszem,
Szóval beszélgessünk hosszan a szeretteről kérlek,
S kötök neked egy rózsarétről képet,
Majd még húszezernyi szépet,
Mivel megérdemli a hölgy ki adott nekem egy olyat ,hogy élet,
Hát beszélgessünk tovább a boldogságról kérlek,
Add nékem mosolyod, hiszen a sajátod már az enyémmé formáztad,
S nyújsd nékem a pirosat arcodon,
Add nékem a csillogó napot hajadon,
Itt vagyok szóval nem vagy többé hajadon,
Hanem az anyukám,
Ooohh édes könnyeid, vajon az enyémnek hívjam őket?
Szíved helyére egy virágos fa nőhet,
Mit majd gondozok én, hagyjad rám,
Ezt a verset csak neked adhatnám.
Kínzó álom
Az ajkak fényes mosolya,
s a szem keserves siralma
nem illik össze, de mégsem,
mégsem látja senki sem,
hogy a gonosz lelkemet kínozá,
s a remény szívemet sanyargatá,
mint csalfa, nagy istenség,
úgy édesget engem még.
S miért kéne szégyenben elbújnom,
hogy költészetem csak keserves siralom?
S miért ily nehéz a költőknek ma már
látni hitvány kortársaik csodálatát?
Istenem, adj nékem erőt, hogy folytassam,
hogy gondolatimat még papírra írhassam!
Ó, Uram, adj nékem kegyelmet,
egyetlen álmom végre teljesítsed!
Nekem nem kell a pénz, s a jó,
nekem hosszú élet se csábító.
Azt szeretném, hogy mindenki ismerje
szent vagy átkozott nevemet.
Egy tavaszi nap
Harmatcseppek fénylenek a fák ágain,
tavasz van, ilyenkor beteljesülnek az álmaim.
A nap sugara bearanyozza szívem vágyait.
A madarak közt úgy érzem, mintha
nekem is lennének szárnyaim.
Hallom a patak halk csobogását,
a madarak hangja kíséri szívem dobbanását.
A távolban látom a szél lobbanását,
de már érzem a tavasz új csodáinak robbanását.
A nap lassan lebukik az ég alján,
állatok kergetőznek a fák szárán.
Én is ott állok a fák árnyán,
és csodálom a naplemente csodás világát.
A lágy szél mellett a felhők szaladnak,
a nyugvó nap csodái álmot adnak.
Bármerre járok, az égen madarak,
és rájövök, hogy a csillagok mindig
velem maradnak.
Október végén
Szürke szürke hétköznapok
vesznek körül engemet,
álmaimban most is látlak,
ki olykor nagyon szeretett.
Szőke hajam őszbe fordul,
belehal a búba,
szemembe mertél hazudni,
testem lelkem kihasználva.
Minden reggel, délben, este
megkondul a nagyharang,
szívem csak rád emlékezik,
amíg te mással vagy.
Közeleg a Mindenszentek,
úgy érzem már itt a vég,
pedig te csak szívem törted,
ami nékem épp elég.
Szürke szürke hétköznapok
csak haladnak tovább,
de tudd én téged nem feledlek,
és szívem mindig vár reád.
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
| Összes szavazat: | |
| Első szavazás: | |
| Utolsó szavazás: |